Önkéntes mentősofőrként segített az utcán heverő sebesülteken az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt. Meg is lett a „jutalma”, a később a fegyvertelen ellenálláshoz csatlakozó Péch Gézát a megtorlás során kivégezték. Egy alig ismert mártír története, akinek életéről bővebben is olvashat a tavaly megjelent Magyar Hősök című kötetben. Ismét egy szívszorító írás a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Facebook-oldaláról.
1930 májusában született Budapesten. A szüleit kiskorában elvesztette, így a nővére és annak férje nevelte fel. A piaristákhoz járt gimnáziumba, majd a műszaki egyetemen tanult mérnöknek. Huszonegy éves korában megházasodott, s egy év múlva megszületett a kisfia. Aztán csőstül jöttek a bajok. A házassága tönkrement, imádott gyermeke az édesanyjánál maradt, Péch Géza pedig nem találta a helyét. Ilyen lelkiállapotban érte az 1956-os forradalom kitörése október 23-án.
A várost járva látta a sebesülteket, halottakat, s nem gondolkozott sokat: önkéntes mentősofőrnek jelentkezett a Péterfy Sándor utcai kórházban. Egész nap az utcákat járta a mentőautóval, s próbált segíteni. Fegyvert nem fogott a kezébe, ám mégis ki akarta venni a részét a szabadságért folytatott küzdelemből. Azzal sem foglalkozott, hogy
Egy, a Péterfy-kórházban segédkező kispap, Schimmer József a következőképpen emlékezett később a hős mentősre: „Rögtönözve felszerelt vöröskeresztes zászlós autóján jó néhány golyó lyuggatta helyet lehetett megszámolni. Egyik alkalommal őt is találat érte, a karját érte a szovjet tankból leadott lövéssorozat. Fél kézzel kormányozva a kocsit, a súlyos sebesültet még bevitte a kórházba. Az egyik bejáratnál (…) kiszólt az ott várakozó betegszállítóknak: vegyétek ki a sebesültet! Ő maga azonban nem mozdult. Majd arra kérte őket, hogy őt is vegyék ki az autóból. A betegszállítók azt hitték, viccel velük.”
Mentőautók a forradalom forgatagában. Fotó: Fortepan/Hofbauer Róbert
Péch Géza a levert forradalom után képtelen volt belenyugodni a történtekbe, és elképedve olvasta a kommunista párt propagandakiadványát, a Fehér könyvet, amely ellenforradalomnak titulálta az eseményeket. Ekkor határozta el, hogy összeállít egy olyan kiadványt, amely híven tükrözi a valóságot. Közben egyre több vidéki városban alakultak kisebb-nagyobb ellenállócsoportok, s azt lehetett hallani, hogy a Bécsbe menekült forradalmárok is szervezkednek. Péch Géza úgy döntött,
Ott azonban csalódnia kellett, ugyanis várakozásaival ellentétben nem egy egységes, szervezett csoportot talált.
Ekkor még nem sejtette, hogy a bécsi út megpecsételte a sorsát. Hazafelé tartott, amikor 1957. február 10-én, a gönyűi hajóállomáson letartóztatták. Államellenes szervezkedéssel gyanúsították, amelynek célja egy újabb fegyveres harc kirobbantása volt. Az önkéntes mentős a vizsgálati fogság nyomorúságos körülményei között sem tört meg, ám nem tudhatta, hogy a cellájába egy „zárkaügynököt” ültettek a kommunisták. Egy bizonyos Harangi Zoltánt, akit jól ismert Péch, hiszen a forradalom alatt éppen ő mentette meg az életét a Péterfy-kórházban. Harangit ugyanis többen is ávós besúgónak vélték, Péch azonban úgy érvelt, hogy valószínűleg csak légnyomás érte, ezért viselkedik furcsán, zavarodottan. A sors kegyetlensége, hogy a megmentett férfi valójában Kecskeméti fedőnéven évtizedeken keresztül a politikai rendőrség egyik legszorgalmasabb besúgója volt. És azt az embert is gondolkozás nélkül elárulta, aki nem sokkal korábban megmentette az életét…
További megrázó történeteket olvashat a Magyar Hősök kötetben
Péch Gézát a nyugati titkosszolgálatok által megbízott és pénzelt, különösen veszélyes mozgalom vezetőjének állították be a koncepciós eljárásban. Első fokon életfogytiglani börtönre ítélték, de az ügyész súlyosításért fellebbezett.
és 1958. április 22-én három társával együtt kivégezték a Budapesti Országos Börtön udvarán… Azt az embert, aki önkéntes mentősként életeket mentett, s akinek a róla jelentő ávós ügynök is az életét köszönhette. Péch Géza történetét mindenkinek meg kell ismernie. Kicsiknek, nagyoknak, mihamarabb…
*A Nemzet Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashat, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.
Szegény Pongrátz Gergely, szegény Mansfeld Péter, szegény Wittner Mária. Amikor a latinok leírták, hogy változnak az idők, ezt talán még ők se gondolták volna… Ungváry Zsolt írása.
(Részlet a szerző 2008-ban megjelent …ÉS AZ ÜNNEP MINDIG ELMARAD? című könyvéből.)
Egyedül a későbbi miniszterelnök világított rá arra a hatalomátmentő léthazugságra, amiben az egész rendszerváltás fogant.
Harminchat évvel ezelőtt reformkommunisták sora tülekedett Nagy Imréék koporsójánál, mintha nem ők gyalázták volna évtizedekig a miniszterelnök emlékét. Szerencsére a magyar ember nem felejt. Veczán Zoltán írása.
Ahol a radikális iszlám államvallási szintű erőszakrendszer, a nő- és melegjogi aktivisták nem beszélgetőpartnerek, hanem kivégzendő bűnösök.
Terítéken a mesterséges intelligencia.
Totális kudarcba fulladt a Tisza Párt kongresszusa.
A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
